A hamarosan megjelenő könyvben időről-időre fontos szerepet kap a nap, mint a világosság, a fény szimbóluma, a sötétség éles ellentéte. A nap, mely nélkül nem lehetne élet a földön. A szimbólumok azonban akkor fejtik ki igazán erejüket az életünkben, ha magunkévá tesszük őket, ha saját szimbólumot választunk magunknak.

Amikor kiválasztom a napot magamnak, mint szimbólumot, azonnal a világosságra, a fényre asszociálok, és eszembe jut a teremtéstörténet egyik legerőteljesebb mondata: „Legyen világosság!” Majd azon kezdek gondolkodni, mit jelképez a saját életemben ez a világosság.

Manapság divatos eszmefuttatás a gondolatok árnyalása. Semmi sem fehér vagy fekete, hanem inkább szürke, a jót és a rosszat sem lehet elválasztani bennünk, mert keverednek egymással, ami igaz is, ám érdemes megnéznünk, hogyan működik mindez az életünkben.

Mi történne akkor, ha a napot örökösen felhők takarnák, ha végleg árnyékba borulna a föld, ha egyetlen szürke masszában kellene leélnem az életemet. A napról lennének ugyan elképzeléseim, vágyaim is, de a közvetlen tapasztalatom a környezetemről csak ez a szürke massza, amiben élem az életem, ami inkább hasonlít ingoványra, és húz le, egyre mélyebbre. A napot nem elég csak elképzelni, közvetlen tapasztalatot kell szereznem róla, érezni a melegét, érezni, ahogy a fénye átjárja a testem, és miután birtokába kerülök ennek a tapasztalatnak, képessé válok arra is, hogy észrevegyem a fehéret a szürkeségben, és akár a jót is a rosszban.

És mi a helyzet a végletekkel, a fekete-fehér gondolkodással? Elárulhatom, a végletes gondolkodásom, ugyanebből a szürkeségből fakadt, a tapasztalatok hiányából. Elképzelem magamban, milyen lehetne a nap a vágyaimban, azután a fényt jónak, a sötétséget rossznak mondanám, és a saját vágyaimból kiindulva osztanám fel a környezetemet jóra és gonoszra.

Ahhoz, hogy valódi képet kaphassak a napról, mint szimbólumról, meg kell ismernem a másik arcát is. Éreznem kell a perzselését, a vakító éles fényt, mely kiégetheti a retinámat, az embertelen hőséget, azt a forróságot, ami kiszívja belőlem a nedvességet, és a környezetem száraz pusztasággá változtatja. Miután mindezt megtapasztaltam, már más szemmel tekintek az éjszakára, ami az embertelen hőség után enyhülést hoz. Ekkor ismerem meg a fény valódi természetét, és megértem végre: a fénynek nem az a dolga, hogy harcoljon a sötétség ellen, egyszerűen világítania kell. A végletekben való gondolkodás a harcra épül, az örökös küzdelemre, ám az éjszakában a fény messzire látszik, ott nincs szükség harcra, csupán engedni kell, hogy bevilágítsa a legrejtettebb zugokat is. Ellenben a köd, a homály az, mely elnyeli a fényt. A homályt kell megszüntetnem önmagamban, ha igazán teret akarok engedni a fénynek.

Tanulságos élmény megtapasztalni a hajnalt a természetben. Amikor a sötétséget, percről-percre váltja fel a világosság. Még nem látom a napot, de a világosság már teret nyert magának, majd a keleti látóhatár peremén végre felbukkan az a bizonyos fénykorong. Az életemben ugyanígy működik ez a dolog. A változások elsőre szinte észrevehetetlenek, majd kezdenek szemmel látható formát önteni, anélkül, hogy megérteném mindennek az okát. Végül megszületik a felismerés, és tudatosulnak bennem a változást előidéző okok. Mert a természetes fényben minden egyszerűbbnek tűnik, és amit korábban lehetetlennek gondoltam, lehetségessé válik.

„Legyen világosság az életünkben!”