https://szitkonyvek.hu/termek/5724

Esetleg megrendelhető a Szent István Társulat webáruházából:

https://szitkonyvek.hu/termek/5724

Augusztus 13. Terradillos de los Templarios

Tekintetemet ma reggel nem vonzza a külvilág, a természet szépségei nem ejtenek rabul. Háromszáz kilométeres rutinnal keresem az útjelzőket, közben befelé figyelek, a gondolataimba burkolódzom. Aztán rátérek egy 12 km hosszú egyenetlen, kavicsos útra, itt csak botladozva tudok haladni. Az embert próbáló útszakaszon nincs idő mélázásra, minden lépésem teljes odafigyelést igényel, nem hiányzik most egy bokaficam. Mire kezdenék hozzászokni új ritmusomhoz, új nehézségem támad. Apró legyek zümmögő felhője rajzik mindenütt. Követnek, berepülnek az orromba, a fülembe, a számba. Lélegzetet is csak kellő összpontosítással tudok venni, a tervezett befelé figyelésemet megzavarják ezek a bosszantó teremtmények! Isten veletek gondolatok! A kellemetlenségek nem tesznek ingerültté, ezen én magam is csodálkozom. Beletörődéssel folytatom utamat, egykedvűen, mint a sivatagi tevék. Azok szélsőséges körülmények között is ugyanabban a ritmusban haladnak, és amikor már végképp nem bírják tovább, akkor – régi filmekben láttam így – minden figyelmeztető jelzés nélkül lefekszenek és kimúlnak. Ez a szomorú végkifejlet most nem fenyeget, ahogy magam mögött hagyom a kavicsos-göröngyös útszakaszt, az apró legyek felhője is eltűnik.

Kis falvak következnek, az agyam közben kezd mindenfélén járni: „Apró legyek, apró falvak, mindenütt kiszáradt patakok, az emberek szívében üzletszerű haszonszerzés, embersivatag...” Amikor végre sikerül kordában tartanom őket, rájövök, erre a nagy „szárazságra” az esőt nem a külvilágban, hanem önmagamban kell keresnem.

A zarándokút kezdete óta folyamként hömpölyögtek a gondolataim, és ez az áramlás nem engedi meg számomra a luxust, hogy letáborozzak egy-egy gondolatmenetnél. Mégis, minden alkalommal leülepszik valami lényeges a „folyó mélyén”, és ott iszapként kezd vastagodni. Nem úgy, mint az a ragacsos-iszapos anyag, melytől a belső barlangom falát igyekszem megtisztítani. Ez jótékony iszap, termékeny, gazdag szántóföld alapjait veti meg, ahol a jövőben bőséges aratást remélhetek.

Megint a Biblia sorain elmélkedem. Jézus és Nikodémus párbeszédének központi témája az újjászületés. Az újjászületés, amely végig kíséri teljes zarándoklatomat, igaz, nem úgy, ahogyan korábban képzeltem. Katarzistól átitatott földrengésszerű élménynek? Nem. Az én újjászületésem végeláthatatlan hosszú, tele szenvedésekkel és leküzdésre váró akadályokkal. Számomra ez az igazi lélekformálás. Az újjászületés a hosszú és gyötrelmes út végén. Az a lényege, hogy végig kell rajta mennem. Nem válthatom ki semmiféle katartikus élménnyel.

Korábban épp ezekre a lényeglátó Istenélményekre vadásztam. Eufórikus örömökre, amelyekről kiderült, hogy csak a felszínt fodrozzák. Nem bizonyultak tartósnak, nem hatoltak le a gyökerekig. Most már tudom, hogy nem elég a jelenre igent mondani, azon túl el kell köteleznem magam a hosszan tartó folyamatok mellett. Akkor is, ha nem látom a végét.

„Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (János 3, 6-8.)

Az erős szél keletről ide fújt, a nyugatnak ebbe a szegletébe. Hallgatom a zúgását a puszta közepén, várom a naplementét, és nem tudom, honnan jöttem, hová tartok, mégis bizonyosság éltet, hogy az irány jó.

Augusztus 14. El Burgo Ranero

Megviselnek a hirtelen hangulatingadozások, ezek az egymást váltó érzelmi mélypontok és csúcspontok. Talán ez a jel, hogy közeledem a saját korlátaimhoz. A mai nap újabb mélypont, nehezen viselem most a fizikai és lelki megterhelést. Tudom, minden egyes nap egy újabb próbatétel, új kísértés, új küzdelem… Most azonban éppen ez a felemás állapot visel meg leginkább. Sem bízni, sem pedig nem bízni nem merek. Magamban úgy hívom: félbizalom, mert pillanatokra úgy érzem, bízom, nagyon is bízom, de aztán rájövök, csak áltatom magam.

Nem akarok megint kényszeresen pénzt számolgatni. Ennek ellenére gondolataim folyton a pénz körül járnak. Ismételgetem magamnak az egyedüllét fontosságát, hasznosságát. Bizony! Ezáltal fejlődik az önismeretem! Nem megy, tovább szenvedek a magánytól. Senki sincs most a környezetemben, akit bevonhatnék egy játszmába, és így önmagamat sem tudom becsapni. Mivel nem tudok most belekapaszkodni semmi pozitívba, még annak illúziójába sem, a fájdalom eluralkodik rajtam.

León megyében járok, az út mentén feltűnően sok a graffiti. Többségük politikai tartalmú, ám találkozom eggyel, az valósággal szíven üt: „Camino de Marketing”. Az üzleti szellem, mely egyenesen a zarándoklat lelke ellen indít alattomos támadást. Minden faluban és kisvárosban, melyet érint a zarándokút, szembesülök ezzel. Mindenhol, ahol pénzzel kell fizetnem, és hogy nem a szubjektív pillanatnyi lehangoltságom eredményezi ezt a szomorú felismerést, mi sem bizonyítja ékesebben, mint ezek a graffitik. Egyre többször találkozom velük. Mintha néma tiltakozásul festették volna őket ismeretlen kezek a falakra: Camino de Marketing.

Azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedek. El Burgo Raneroban a vendéglőt messzire elkerülöm, a belülről kiszűrődő kocsmai hangzavartól, a részeg ricsajtól összerándul a gyomrom. Ma estére megelégszem a hideg ennivalóval.

A szálláson sem különb a helyzet. Egyedül vagyok a rengeteg spanyol között, akik korántsem tűnnek zarándokoknak. Egy középkorú férfi – már az arca sem túl bizalomgerjesztő – nagy hangon vitatkozik a szállásadónővel. Nem értem mi okból, talán jobb is. A hangnemből, és annak erejéből ítélve vaskos gorombaságokat vághatnak egymás fejéhez.

Elérkezik az éjszaka, nyugalom és béke nélkül. „Zarándoktársaim” lármáznak, vihognak, a villanyt kapcsolgatják, serdülő kamaszok húsz-harminc éves emberek bőrében. Emberek, akik megrekedtek egy korai életszakaszban, és képtelenek felnőtté válni. Spanyolország e részében még él az a szokás, hogy a fiatalokat elküldik zarándokolni, valamiféle bátorságpróba vagy beavatási szertartás lehet, és sok szülő szemében csakis így válhatnak teljes értékű felnőtté. Ezeknél a spanyol fiataloknál a zarándoklat nem belső késztetésből fakad, hanem megfelelési kényszerből a szülők vagy a társadalom miatt. Talán épp ez a kényszer üt vissza féktelen ivászatok formájában, mint most is, a zarándokút melletti kocsmában.

Összehúzom magam az emeletes ágy legfelső részén. Megpróbálom kizárni a külvilágot, és a sarkamba nyilalló fájdalmat. Ez az utóbbi különösen aggaszt. A testem időnként figyelmeztet fizikai korlátaimra, ezeken túllépve már ismeretlen területre tévedek, ahol nem tudom, mi lesz a küzdelem kimenetele.

A borongós gondolatokból inkább visszatérek az alberguébe, ahol az éjszakai sötétséget kezdi megtölteni az obszcén megjegyzések feletti vihorászás. Azon tűnődöm, hová lettek mellőlem az igazi zarándokok? Már kezdem visszasírni a szabadban alvásokat. Ugyanakkor kezdem értékelni az igazi egyedüllétet is.

Augusztus 15. Puente Villarente

Már-már megszállottan talpalom a kilométereket. Összeszorított szájjal, sajgó lábbal és vérző szívvel. A fájdalmak széles skálája szegődik társamul, többségük régi ismerős, ám akad közöttük néhány új is. Vegyük csak sorba őket!

A sarkamba nyilalló fájást tegnap óta érzem. Mivel még nem szoktam hozzá, ez jelenleg a legkellemetlenebb. A bokám is merev, a lábszáram is. A térdem meg tompán sajog. A súrlódó, dörzsölődő fájdalomhoz már egészen hozzászoktam, mit hátizsákom pántja okoz. Néha meg is feledkezem róluk, persze marad így is elég baj. Azokat a testrészeimet, amelyek kimaradtak az iménti felsorolásból a hőség veszi kezelésbe. Ezekhez társul a lelki fájdalom, ami a gyomromat és a tüdőmet veszi célba. Mintha az aggodalmak és kétségek különös előszeretettel fészkelnék be magukat ebbe a két szervembe.

A fájdalmakkal szemben tehetetlen vagyok, csupán egyetlen orvosság létezik, a gyaloglás, és ezt maradéktalanul meg is valósítom. Az erőltetett tempózásba csupán rövid pihenőket iktatok. Ha már választanom kell, a fizikai fájdalmat választom, melynek éles intenzitása a jelenben tart, nem enged elmerülnöm a kétségeimben.

Lehangoló ez a vidék. A végtelen kasztíliai síkság, a hosszan tartó szárazságtól megfonnyadt növényzet, a levegőt megtöltő por mintha belső kietlenségemet tükrözné vissza. Mivel tudnék életet vinni ebbe a sivár egyedüllétbe? Végül eszembe jutnak azok a zarándoktársaim, kik oly sok mindennel ajándékoztak meg az út elején. Meglep, hogy mily aprólékos pontossággal tudom felidézni arcvonásaikat, sorra veszem apró tetteiket, kedves gesztusaikat, és rájövök, követek ők. Minden földi hatalmasságon és devalvált értékeken túlmutató erőt képviselnek, a szeretet nagykövetei, pedig valószínű, hogy ennek nincsenek is tudatában. Nem baj, elegendő, ha én tudom, és megemlékezem róluk. Pusztán attól, hogy most rájuk gondolok, kezd visszatérni a jókedvem.

Délután magam mögött hagyom Mansillát, és ekkor, a végtelen kasztíliai síkságok után, a távolban, a messzi nyugaton megpillantom a hegyeket. Végre! Mámoros, boldogító érzés kerít hatalmába, már látok magam előtt egy szimbolikus célt, mely megtöri az egyhangúságot, és kiragad az álmosító, bódító bizonytalanságból. A hegycsúcsok még a távolban, elérhetetlen messzeségben magasodnak, mégis megtörik a látóhatárt, megnyugtató rajtuk pihentetni a tekintetemet. Elég csak látnom őket, hogy újra a remény győzedelmeskedjék bennem a kétségek felett.

Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Én csakis akkor tudok hinni, ha időről-időre felcsillan a remény a szemeim előtt, mivel a kút, amelyből töltekezem nagyon is véges. Hosszú szárazság idején teljesen kiszárad, kiszáradt kútból pedig nem lehet inni, ezt biztosan Te is megérted! A kutat időnként fel kell tölteni, ami nem egyszerű feladat. Ha tudnám a módját, talán nem vágtam volna neki ennek a hosszú zarándokútnak.

Nem számít már a fájdalom sem a lábaimban, ez a remény, amely most újra feléledt erősebb minden fáradtságnál. Táplálnom kell őt, hogy életben maradjon, nem tudom meddig lesz elég, de jelenleg nem is foglalkozom ezzel, inkább átengedem magam a remény keltette örömnek.

Már azon sem lepődöm meg, hogy a következő faluban békés, cseppet sem zajos alberguére bukkanok. Szeretettel fogadnak, a házigazda összecsapja kezét örömében, mikor megtudja, honnét származom. Nagy nap ez a számára, mivel évekkel ezelőtt, amikor megnyitotta a szálláshelyet első vendége egy szerb zarándok volt. Elindult Macedóniából, keresztül gyalogolt egész Európán, Santiagóban sem állt meg, végül Fatimáig ment a portugál úton. Belül mosolygok magamban és Teréz anyára gondolok, aki azon a vidéken született, majd Međugorje jut eszembe.

Igen, ismerem azt a földet, a sokat szenvedett földet, ahol kikeltek a gyűlölet magvai és beértek a halált hozó termések. Azon a földön, ahol a háború pusztított, és testvér testvér ellen támadt, voltak más magok is. Jó magok, melyek eső nélkül is képessé váltak növekedésre a háború sújtotta földben, noha senki sem gondozta őket, végül virágba borultak, és termést is hoztak. Nincs szebb a sivatagi virágnál, őket sem gondozza senki, rejtélyes módon, szinte a semmiből táplálkoznak, mégis termést hoznak. Igen, megértem őt, a zarándokot, aki néhány éve előttem gyalogolta végig ugyanezt az utat. Megértem, mi vette rá a nemes cselekedetre, és azt is, honnét merített erőt.

Ezért ne ítélkezzetek elhamarkodott módon, mert az ítélet nem rátok tartozik! Ne vágjátok ki a konkolyt, mert a konkollyal együtt a búzát is kivágjátok. Ne szántsátok fel idő előtt a földet, mert a gyommal együtt a hasznos növényt is kiirtjátok. Engedjétek, hogy a jó magokból kikelt növények beérjenek, és meghozzák termésüket. Százszoros termést hoznak, majd ők is elszórják a magvaikat, mert az a föld, amit a konkoly megtámadott, másként nem fog meggyógyulni. A gyűlölet igyekszik mindent betölteni hangos harsonaszóval, a szeretet munkásai csendben dolgoznak, és többnyire rejtve maradnak.

Az eldugott szálláshelyen kevesen vagyunk, a szobát két spanyol lánnyal osztom meg. Fáradtak, csendesek, suttogva beszélgetnek, mintha éreznék, hogy az elmúlt napok hangoskodása után, a tapintatos csend illik ide. Most tanúja vagyok a csodának, ahogy a két lányból áradó gyengédség begyógyítja az elmúlt napok obszcén hangoskodását, és visszatereli, visszavarázsolja a Camino utat eredeti, hiteles formájába. Újra igazi zarándokok között érzem magam, akik csendesen munkálkodnak a leszálló estében, balzsamként hat rám a meghitt nyugalom, és hamarosan mély, álomtalan álomba zuhanok, a testem regenerálódik, erre most igen nagy szükségem van.

Végre befejeződtek a könyvemmel kapcsolatos utómunkálatok. A tördelésért és a borítóért hálás köszönet Szebenyi Csabának! Már csak a nyomdai munkákat kell kivárni, és kézbe foghatjuk a várva-várt könyvet!

Túri Sándor: A Zarándok - A belső én felfedezése az El Camino úton

Megjelenés 2019 szeptember

A szerző 2007 nyarán járta végig a Camino utat, először Saint-Jean-Pied-de-Porttól Santiago de Composteláig, majd a nyugati Fisterra – Muxía – Santiago de Compostela távot is. A harmadik zarándoklat körülményeit és járatlan útvonalát tekintve inkább nevezhető sorsszerűnek, és – bár a franciaországi Perpignan közelében rátér a hivatalos Szent Jakab útra – valódi végpontja már nem földrajzi értelemben vett hely, hanem a vándorlás közben feltáruló életcél megtalálása.  A kötet nem turistáknak szóló bédekker, a zarándokút állomásait bejárva történelmi nevezetességek taglalása helyett belső küzdelmekről, látomásokról és a helybeliekkel, illetve a zarándoktársakkal megélt hol komikus, hol szeretetteljes, hol pedig bosszantó szituációkról, beszélgetésekről kapunk éles, villanásszerű képeket. A folytonos gyaloglásban megfáradt test és a menet közben kételyekkel viaskodó lélek erőpróbájának rezdüléseit a legteljesebb őszinteséggel közvetíti a szerző, akkor is, ha ez néha ellentétben áll a zarándoklétet beragyogó emelkedettség mítoszával. Terítékre kerülnek a lélektani problémák (depresszió, paranoia), melyek bemutatása néha a pszichológia terminológiájának keretei közt történik (pszichodráma, szelf-álom, belső én), máskor pedig a keresztény vallás hitbéli lelkesültségén, vagy épp a kétkedés útján, az Istennel való – az út vége felé már élethalál kérdéssé váló – sakkjátszma vonalán rajzolódik meg. Az életével elégedetlen, fájó gyermekkori élményekkel terhelt, magát sokszor feleslegesnek érző és a magyaron kívül más nyelvet nemigen beszélő férfi útja ez a magabiztosság, egész-emberré válás felé, amelyben nem segíti más, csak a gyaloglások során hol megjelenő, hol eltűnő akaraterő és hit, vagy időnként a helybeliek kedvessége, szeretete. A kötet olyan zarándoklatra hív, ahol a spanyoloszági és franciországi falvakon, városokon keresztül haladó szerző nem pusztán teljesíti magára rótt kötelezettségét és legyalogolja a kijelölt távot, hanem a hitben való megerősödését, labilis személyiségének megszilárdulását is nyomon követhetjük, át a hitetlenség, a düh, a kétségbeesés és a kishitűség sűrű ködén, egészen a célig, amelyet már hiába keresnénk a térképeken, nem ott található.

Első alkalommal sikerült részletesen rekonstruálnom a katalán-andorrai-francia zarándoklatomat. A régi jegyzeteim, és az internetről letöltött térképek segítségével megszületett egy új camino, melyet hiába keresnénk a hivatalos zarándokutak között. Valószínűleg én voltam az egyetlen, aki végigjárta gyalog ezt az utat. Az útvonal mentén léteznek apró helységek, melyek számomra fontos jelentéssel bírnak. Egy járatlan út lelki állomásai, melyek örökre velem maradnak.

A camino fontosabb állomásai, melynek hossza 550 km.

Gerona – Canet de Adri – Banyoles – Besalú – Castellfolit de la Roca – Olot – Ripoll – Ribes de Freser – La Molina – Martinet – La Seu d’Urgell – Andorra – Porté-Puymorens – Ur – Bourg-Madame – Fontpédrouse – Ille-sur-Têt – Perpignan – Canet-Plages – Argelés-sur-Mer – Banyuls-sur-Mer – Cerbére – Marzá – Figueres – Gerona.

Castellfolit de la Roca (Katalónia)

Ribes de Freser (Katalónia)

Andorra

Porté Puymorens (Franciaország)

Ur (Franciaország)

Perpignan (Franciaország)

Argelés (Franciaország)

Platja Grifeu (Katalónia)

Figueres (Katalónia)

A hamarosan megjelenő könyvben időről-időre fontos szerepet kap a nap, mint a világosság, a fény szimbóluma, a sötétség éles ellentéte. A nap, mely nélkül nem lehetne élet a földön. A szimbólumok azonban akkor fejtik ki igazán erejüket az életünkben, ha magunkévá tesszük őket, ha saját szimbólumot választunk magunknak.

Amikor kiválasztom a napot magamnak, mint szimbólumot, azonnal a világosságra, a fényre asszociálok, és eszembe jut a teremtéstörténet egyik legerőteljesebb mondata: „Legyen világosság!” Majd azon kezdek gondolkodni, mit jelképez a saját életemben ez a világosság.

Manapság divatos eszmefuttatás a gondolatok árnyalása. Semmi sem fehér vagy fekete, hanem inkább szürke, a jót és a rosszat sem lehet elválasztani bennünk, mert keverednek egymással, ami igaz is, ám érdemes megnéznünk, hogyan működik mindez az életünkben.

Mi történne akkor, ha a napot örökösen felhők takarnák, ha végleg árnyékba borulna a föld, ha egyetlen szürke masszában kellene leélnem az életemet. A napról lennének ugyan elképzeléseim, vágyaim is, de a közvetlen tapasztalatom a környezetemről csak ez a szürke massza, amiben élem az életem, ami inkább hasonlít ingoványra, és húz le, egyre mélyebbre. A napot nem elég csak elképzelni, közvetlen tapasztalatot kell szereznem róla, érezni a melegét, érezni, ahogy a fénye átjárja a testem, és miután birtokába kerülök ennek a tapasztalatnak, képessé válok arra is, hogy észrevegyem a fehéret a szürkeségben, és akár a jót is a rosszban.

És mi a helyzet a végletekkel, a fekete-fehér gondolkodással? Elárulhatom, a végletes gondolkodásom, ugyanebből a szürkeségből fakadt, a tapasztalatok hiányából. Elképzelem magamban, milyen lehetne a nap a vágyaimban, azután a fényt jónak, a sötétséget rossznak mondanám, és a saját vágyaimból kiindulva osztanám fel a környezetemet jóra és gonoszra.

Ahhoz, hogy valódi képet kaphassak a napról, mint szimbólumról, meg kell ismernem a másik arcát is. Éreznem kell a perzselését, a vakító éles fényt, mely kiégetheti a retinámat, az embertelen hőséget, azt a forróságot, ami kiszívja belőlem a nedvességet, és a környezetem száraz pusztasággá változtatja. Miután mindezt megtapasztaltam, már más szemmel tekintek az éjszakára, ami az embertelen hőség után enyhülést hoz. Ekkor ismerem meg a fény valódi természetét, és megértem végre: a fénynek nem az a dolga, hogy harcoljon a sötétség ellen, egyszerűen világítania kell. A végletekben való gondolkodás a harcra épül, az örökös küzdelemre, ám az éjszakában a fény messzire látszik, ott nincs szükség harcra, csupán engedni kell, hogy bevilágítsa a legrejtettebb zugokat is. Ellenben a köd, a homály az, mely elnyeli a fényt. A homályt kell megszüntetnem önmagamban, ha igazán teret akarok engedni a fénynek.

Tanulságos élmény megtapasztalni a hajnalt a természetben. Amikor a sötétséget, percről-percre váltja fel a világosság. Még nem látom a napot, de a világosság már teret nyert magának, majd a keleti látóhatár peremén végre felbukkan az a bizonyos fénykorong. Az életemben ugyanígy működik ez a dolog. A változások elsőre szinte észrevehetetlenek, majd kezdenek szemmel látható formát önteni, anélkül, hogy megérteném mindennek az okát. Végül megszületik a felismerés, és tudatosulnak bennem a változást előidéző okok. Mert a természetes fényben minden egyszerűbbnek tűnik, és amit korábban lehetetlennek gondoltam, lehetségessé válik.

„Legyen világosság az életünkben!”

Kedves olvasók!

Egy izgalmas utazás veszi kezdetét ezen a felületen, mely tartalmilag és hangulatilag szorosan kapcsolódik egy hamarosan megjelenő könyvhöz. A rövid írások segítenek majd ráhangolódni a könyv témájára, mely a zarándoklaton keresztül, a lelki fejlődés szakaszaira épül.

Röviden a könyvről:

A címe: A Zarándok – A belső én felfedezése az El Camino úton

Várható megjelenés: 2019 szeptember.

A könyv fő cselekménye magán a Szent Jakab úton játszódik, melyet sokan egyszerűen csak így ismernek: El Camino. (Spanyolból lefordítva: Az Út) Mint ahogyan a címből is kiderül, maga az utazás egyszerre lelki és fizikai. Reflektál a hitemre, a belső vívódásaimra, az emberi kapcsolataimra, az élethez és az Istenhez fűződő mélyebb viszonyomra. Az utazásom nem az indulással kezdődik, és nem a célba érkezéssel ér véget. Amikor ráléptem az Útra, egyben a változás útjára léptem, és erről az útról nem lehet visszafordulni, addig tart, amíg az életem is folytatódik. A Zarándoklat előtti énem félt a változásoktól, félt ajtót nyitni a világra, az emberekre, mert akkor úgy hitte, minden külső hatás fájdalmat szül, és csak az ártalmára lehet. A bezárkózásom azonban képes fojtogatóvá válni, a falaknak, melyeket önmagam körül építek, és a páncélnak, mit magamra növesztek, súlya van. Nem csak a külső ártalmaktól védenek, de elzárnak a fénytől, és az éltető energiától is. Mint a hínár, mely rátekeredik tagjaimra, körbefon, fojtogatni kezd, és végül magával ránt a mélybe. Amikor megszabadulok ettől a külső buroktól, olyan érzés, mintha újjászületnék. Egyszerre fájdalmas és felemelő. Igen, fájdalmas is, mivel a változás nem fog megvédeni a fájdalmaktól. Elindul egy hosszan tartó növekedési folyamat, melyben megtanulom kezelni, és elfogadni őket. Mégis megéri, mert azok az éltető energiák, melyeknek most már semmi sem szab gátat, akadálytalanul áramlanak belém. Mert ilyen maga az élet.

A nyelvezetről.

Még a pszichodrámás időszakom alatt ismerkedtem meg egy fontos szabállyal, ami a megosztásra és a reflektálásra vonatkozik. Mivel ezekben a közösségekben a legszemélyesebb dolgaink is terítékre kerülhetnek, mondandónk kifejezésére, szigorúan egyes szám első személyt használhatunk. Az ettől való legkisebb eltérés is durva beavatkozás lenne a másik személyes szférájába. Ezt a szabályt igyekszem továbbra is betartani, mivel személyesen tapasztaltam, milyen károkat okozhat a helytelen nyelvhasználat. Barátságokat tehet tönkre, és közösségeket szakíthat szét. A könyvben, és az internetes felületeken sem térek el ettől a szabálytól, és másokkal is igyekszem megértetni ezek fontosságát.

Néhány példa:

Amikor egy barátom megoszt magáról valami személyeset, vagy valamilyen bajával fordul hozzám, nem helyes tanácsokkal látnom el, és nem láthatok neki kivesézni a problémáját, még akkor sem, ha a legjobb szándékkal tenném. Személyes hangra, személytelenül reagálni nemcsak durva beletaposás a másik lelkébe, de a mondandóm is belesüllyedne az ordító közhelyek tömegébe. A helyes reakció, az egyes szám első személyben való reflektálás. Én hasonló helyzetben ilyen és ilyen módokon éltem ezt meg, ebben a helyzetben, én ilyen kiutat találtam, vagy megpróbálnék ebben az irányban elindulni stb. Közösségekben ugyanez a helyzet. A kezdeti lelkes megosztások után, a helytelen reakciók miatt, kínos feszengés, és személytelen képmutatás fertőzheti meg ezeket a közösségeket. Az egyetlen kivétel a szabály alól, a mester-tanítvány viszony, ám ez a fajta kapcsolat már kezd kikopni a világunkból.

A vallásosságról és a hitről.

Mivel a könyvben, és ezzel együtt természetesen az életemben is központi szerepet kapnak olyan fogalmak, mint Isten, hit, vallás – azok számára, akiknek csak felületesen ismeretesek ezek a fogalmak, szeretném bővebben kifejteni ezen kifejezések értelmét. A vallásosság és a hit a hívó ember számára, egy olyan, nálánál nagyobb értékhez való tartozás, mely túlmutat az egyszeri fizikai létünkön, egy magasabb rendű értelem által. Nem hívők számára, ilyen magasabb rendű értékek lehetnek a humánum, az altruizmus, az empátia, az etika vagy a magasabb rendű művészi-esztétikai kiteljesedés. Maga a vallásosság, és ezzel együtt a hit irányulhat kifelé, vagy befelé a saját énünkre. A kifelé irányuló vallásosság a mindennapi fizikai létre irányul, amikor megelégszem a hagyományok tiszteletével, teljesítem az egyház parancsait, részt veszek a rítusain, az ismereteim hitről és az Istenről inkább elméletiek, amennyiben alárendelem személyes kielégüléseimet, magasabb rendű értékeknek, nem próbálom megérteni ezek mélyebb indítékait és mozgatórugóit, és összességében elégedett vagyok, hogy mindent megtettem az „ügy” érdekében. Nem hívők esetében ez a kifelé fordulás ugyanígy a mindennapi életükre irányul – a kapcsolataikra, a boldogulásra, az ambícióikra, a saját szerepük betöltésére a világban, azok mélyebb megértése nélkül. A befelé forduló vallásosság a személyes énemre irányul, és tele van kételyekkel, buktatókkal és ellentmondásokkal, mert amikor a saját létjogosultságom keresem ebben a rendszerben, fel kell tennem önmagamnak a kellemetlen kérdéseket is. Az elméleti ismereteket felváltja a személyesség, amikor a saját létem magasabb értelmét kutatom önmagamban és a környezetemben. Az egyszerű dolgok bonyolulttá válnak, ami eddig egyértelműnek tűnt, egyszerre kétségessé, és kiszámíthatatlanná válik. Nem hívők ugyanezzel szembesülnek, amikor önmagukba tekintenek, és elkezdik kutatni a saját létezésük mélyebb értelmét és összefüggéseit.